Damian és a csillagok tánca (16.)

Búzási Gyopár illusztrációja

Holdtól holdig

A hyai vak imaya szerette a magányt. Valamikor volt neve, törékeny, világtalanul született kislányként: Szibill. Az ithembai árvaház küszöbén találtak rá két hónapos korában. Egy cetli volt alatta, rajta remegő kézzel írt mondat: Szibill, akit szeret az erdő, és messzire lát. Egyetlen tűpontos emléke volt azelőttről: kesernyés, de otthonos illat, kérges bőrű kéz, melegen dobogó szív és tüdő és puhaság, ahogy egy altatódalt dúdol valami időn és téren túli hang olyan nyelven, amelyet nem ismer.

A hyai holdkéreg alatti erdőségekben töltötte gyermekkorát, a flóra és fauna hangjai vezették minden léptét. Hamar megtanult a ktulumókusok nyelvén, és ismerte a Labirintus minden kis zugát, titkát és csodáját. Tizenöt éves korában csatlakozott egy Serenitasba tartó kereskedelmi konvojhoz, hogy új világokat ismerjen meg.

Kora délután érkezett Serenitasba. Egy azari, szelíd hangú és puha bőrű kereskedőfiú megígérte neki, hogy este elviszi egy helyre, ahol a nikémadarak éneke a legszebben szól. Amikor a kiskamasz Szibill meghallotta a madarak énekét, akkor volt az első víziója.

Ott volt a madarak között az ágakon, velük énekelt. Fekete lyukak tátongtak az égen. Szibill, átváltozások tanúja. Ne felejts el minket. Holdas szemeddel láss meg minket, énekelték a nikémadarak. Hold csüngött egy végtelenig tárulkozó fa ágán, belülről pulzált az a hold, és érezte, hogy a homloka vibrál és fáj. Aztán az arborai imayákat látta az erdőben, a kék farkasokat. Éjjeli lepke szállt a homlokára. Hold van a koponyádban, fényes és fakó, mint a Halál, mondta a lepke.

Saloméban, egy forgalmas téren, mindenféle illatok, hangok, zajok és szagok nyüzsgő, igyekvő, szeszélyes kavalkádjában hirtelen elfogyott a levegő körülötte. Valaki megfogta a kezét és kivezette onnan. Elvitte egy csendes helyre, ahol kellemes füstölőillat terjengett. Nyugtató, meleg teát és gyümölcsöt adott neki. Zahirának hívták, hangja a hyai erdők állandó, kellemes búgására emlékeztetett, fahéjízű bőre volt, és hét macskája, akikkel Szibill hamar megbarátkozott.

Zahirától tanulta meg használni és csatornázni a benne lévő túlburjánzó világokat, azt, ahogyan együtt tud élni a látomásaival, és nem félni tőlük. Megtanult kapcsolatba lépni az égitestekkel. Salomé fiatalabb volt, mint Hya, és jóval szomorúbb. De mindkét hold szelleme beszélt hozzá és a nevén szólította. Egyre gyakoribbak voltak a látomásai, a mindennapjai részévé váltak. Hallani kezdte a szférák hullámzó zenéjét.

Amikor eljött az idő, elbúcsúzott Zahirától és a macskáitól. Mindketten tudták, hogy mennie kell, és némán hullatták könnyeiket egymás vállán. Új világok hívták Szibillt. Zahira pedig Saloméhoz volt kötve, a Holdszellem nem engedte elmenni.

Rumia bolygójának háborgó, riadt szelleme volt, Azar bolygó szelleme csendes és kíváncsi, pedig idősebb volt talán Hyánál is. Azari kalózok vitték el Kalotára, ahol beszélni kezdtek hozzá a szelek. Egyik este éneket hallott, azt, amelyikre még csecsemőkorából emlékezett. Nem ismerte a nyelvet, de emlékezett minden hangra. A lány, aki énekelt, arborai volt, és az erdőlakók nyelvén dalolt. Kalota bolygójának szelleme egy mozgékony, nyughatatlan, hangos vénség volt, aki azt mondta neki, hogy látszik, ő egyértelműen az Arbora holdjának gyermeke, és az erdő szeretete kíséri, és ha még nem járt ott, haza kellene látogatnia.

Egy fiatal, minden hájjal megkent, varjúhangú azari kalóz, akit mindenki a Káldeusnak hívott, felfigyelt a vak lány képességeire. Miután egyik nap elbeszélgettek, felajánlotta, hogy elviszi Arborába, sőt, Arbora holdját is meglátogathatják. Annyit kért cserébe, hogy tanítsa meg beszélni az égitestekkel. Szibill elmondta neki, hogy ő megtaníthatja, de az nem garancia arra, hogy az égitestek is beszélni akarnak hozzá. A Káldeust ez nem érdekelte, komoly ambíciói voltak. Meg akarta kóstolni a Kozmosz minden titkát, hogy üzletelhessen velük. A tudás a legértékesebb áru, mondogatta.

Arbora holdjának vékonyka légköre, alig érzékelhető gravitációja volt, és kék-zöld színek borították. Kérge alatt, akárcsak Hya, gazdag flórát és faunát rejtett. Ott éltek a holdsárkányok. Szárnyuk nem volt, nem volt rá szükségük: hatalmas, szürke, kék, zöld és piros mintákkal borított, hosszú, kígyózó testükkel csak úgy úszkáltak a hold enyhe gravitációjában. A Káldeus nagyon félt tőlük, nemegyszer megpróbálta rávenni Szibillt, hogy forduljanak vissza, hagyják a fenébe ezt a fura holdat, lent a bolygón az igazi, ott cuki kék farkasok vannak, nem ilyen szörnyetegek. De Szibill azt mondta, hogy a holdszellemre még várniuk kell.

Valójában az történt, hogy bárhogyan is szólítgatta, a holdszellem hallgatott, csak nem akarta bevallani kísérőjének, akit elvileg meg kellene tanítania kapcsolatba lépni egy hold vagy bolygó szellemével, hogy ő maga nem tud kapcsolatba lépni itt a holdszellemmel. A holdsárkányok meg mintha nem akartak volna tudomást venni róluk. Csak úszkáltak jobbra-balra, és bár egyik-másik el-elsuhant mellettük is, mint akinek fontos dolga van és siet, rájuk se mordultak.

Már hosszú-hosszú órák vagy napok óta bolyongtak a holdon, amikor egy pihenő alkalmával a Káldeus elővette ütött-kopott, mindenféle matricákkal teleragasztott gitárját, és játszani kezdett rajta. Valami réges-régi azari dalt játszott a titokról, amely elválaszt és összeköt, a vágyról, amely megmozgat és megbénít, a szerelemről, ami megöl és újjászül.

Amikor az első, hatalmas, hamuszürke holdsárkány megjelent, és a szemébe nézett, a Káldeusban megfagyott a vér, érezte, hogy mindjárt bevizel, és megáll a szíve a félelemtől, de azt is érezte, hogy nem szabad abbahagynia, játszott és énekelt tovább. Közben egyre több sárkány gyűlt köréjük, hullámzottak, siklottak, táncoltak a Káldeus dalára. Szibill egy kicsit irigy volt, egy kicsit örült is, és kíváncsian várta, hogy mi fog kisülni még ebből az egészből.

A dal végére a sárkányok szétszéledtek, csak a nagy szürke maradt, letelepedett melléjük és megszólalt:

– A vak látó és a muzsikáló árnyék. Ilyen is csak a mesékben meg a viccekben van.

A szürke holdsárkány nem nyitotta ki a száját, a hangja valahonnan belülről, a vak lány és a félénk kalózfiú zsigereiből visszhangzott, mintha valami belső zene volna, amely kikívánkozik, de nem lehet emberi hangon vagy hangszeren viszszaadni.

– Ohanzee – mondta a sárkány a Káldeusnak –, nem tőlünk félsz, te sötét, éneklő árnyék, hanem a benned élő sárkányoktól, akiket nem mersz megismerni. Pedig a hangjukon énekelsz, és nem is tudsz erről. A tudást, amit keresel, nem kaphatod meg, mert nem jó helyen keresed. Ott van benned, és nem is tudsz róla. Te pedig, Szibill, akit szeret az erdő, hiába látsz olyan messzire, nem csinálhatsz ebből üzletet. Egyetlen égitest sem fog rendelésre megnyílni, beszélni hozzád és forogni veled, úgy keringeni, ahogy azt éppen szeretnéd. A mindenség hatalmas, és minden lény, minden szellem, minden kis porszem okkal járja pályáját. A te pályád nem ugyanaz, mint ezé a holdé, akkor sem, ha itt születtél. A te okod más, mint az övé. Sokat látsz, de nem ismerhetsz mindent. Azért vagy itt, mert tudni akarod, honnan származol. Kövess hát. Gyere te is, kis árnyék.

Egy gombákkal és virágokkal benőtt űrhajóroncshoz vezette őket a szürke sárkány. Majd egy barlangba, ahol kövekből összerakott síremlék alatt pihent Szibill édesanyja. A sárkány elmondta, hogy arborai erdőlakó volt, és alig volt tizenöt, amikor emberkereskedők rabolták el. Egy dúsgazdag rumiai előkelőség vette meg, évekig vele kellett élnie. Amikor teherbe esett, megfogadta, hogy nem hagyja lányát rabszolgatartók gyermekeként felnőni. Elültette fogvatartójának fülében, aki imádott egzotikus vadakra vadászni, hogy Arbora holdjának sárkányai mennyire gyönyörűek, és tulajdonképpen szelíd állatok, könnyű őket levadászni. A rumiai előkelőség rákapott a csalira. Már látta maga előtt a nagy, kitömött trófeáját, egy csillogó-villogó holdsárkányt, amelyet mutogathat majd mindenkinek, és büszkén mesélheti, hogyan ejtette el. Amint leszálltak, a hajó alatt megnyílt a holdkéreg, és beesett a sárkányok közé. A sárkányok darabokra szedték a hajót is, a rumiai nagy vadászt is. Szibill anyját bekísérték a barlangba, ahol megszülte lányát. Napokig szoptatta és énekelgetett neki, miközben egyre gyengébb lett, szinte elfogyott. Láz gyötörte. Utolsó erőfeszítésével azt mondta: Nincs hova mennem, láss engem, Kék Hold, számomra ez a vég, de ez a gyermek a tied, az ő útja most kezdődik, és még hátravan, hogy mindent látni fog. Írt egy cetlit a gyermek nevével, megcsókolta, azzal meghalt. Nem sokkal később erre járt egy hyai vándor, a sárkányok barátja, aki gyakran jött ide elvonulni egyedül a sárkányokkal, távol a galaxis gondjaitól. Kövekből síremléket emelt az anyának, és magával vitte a síró csecsemőt.

Búzási Gyopár illusztrációja

Amikor Szibill arra kérte a Káldeust és a szürke sárkányt, hogy hagyják magára az anyjával, amazok pedig kiléptek a barlangból, egy darabig nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Amióta ezen a holdon volt, látomásai cserben hagyták, vakon tapogatózott a megnémult világban. Félt. Kezdett kételkedni abban, hogy jó ötlet volt eljönnie ide. A sárkány története felkavarta, nem tudta, higgyen-e neki, és hogy egyáltalán akart-e tudni minderről. Minek bíztál engem a hideg világmindenség kezére, anyám?, morogta lemondóan. Miért pont én? Csak egy nyomorult lány vagyok, egy vak árva, aki nagy és elérhetetlen dolgokról álmodik. Könnyek csordultak le az arcán. Megfogta a sírhalomról az egyik követ, és a barlang falához csapta. Homlokában visszhangzott a csattanás. Kezébe temette az arcát, sírt. Akkor beszélni kezdett hozzá Arbora holdjának szelleme.

Éjjeli lepkék suhogtak körülötte, énekeltek a barlangfalak. Látott minden kezdetet és minden véget. Miriád sorsot keringeni miriád csillag körül. Látta a vén égitesteket, ahogy kihunynak és átalakulnak, és látta őket, ahogy megszületnek. Látta, hogy a holdban van, és az öleli őt; látta, hogy benne van a hold, és ő öleli körbe. Hallotta a kék farkasok énekét és az Erdő Szellemének hívását. Pislákoló tüzet látott, amelyet körbeülnek az imayák. Önmagát látta, ahogy részecskéire bomlik egy fekete lyukban, a részecskéit, ahogy új világokat szülnek.

A Káldeus azt mondta neki, hogy amikor kijött a barlangból, még sokáig világított a bőre – egy kicsit meg is volt ijedve tőle. Megköszönte a szürke sárkánynak, hogy elkísérte őket, és azt mondta a Káldeusnak:

– Gyere, menjünk Arborába, az erdőlakókhoz.

A Káldeus elvitte az erdőbe, az imayákhoz, és elbúcsúzott tőle. Azt mondta, jó kaland volt, de túl vad vagy nekem, látnok cica. Puszit nyomott a feje búbjára és elment.

Az imayák között nyugodt, békés élete volt, szeretett és szerették, és ha egyedül akart lenni, az erdőket járta. Együtt szaladt a farkasokkal, sokszor este együtt énekeltek anyjának, a sárkányoknak, a Kék Holdnak. Olykor meglátogatta őt az Erdő Szelleme, Arbora bolygójának szelleme, akit Aru Arunak hívtak. Hosszasan beszélgettek ilyenkor, néha össze is vitatkoztak. Szibill azt akarta, hogy örökre ilyen maradjon az élete.

Negyven évet töltött el így. Tudta: végül rá is az a sors vár, hogy imaya lesz belőle, ahogy a többiek is tudták ezt, de senki nem hozta szóba. Az ilyesmit nem lehet erőltetni. Valahogy mindig elhessegette a gondolatot. Attól félt, hogy elromlik ez az egyszerű, kívülálló, köztes, de kényelmes lét, ahol minden önmagáért van. Közben a víziói egyre vadabbul kínozták. Egy alkalommal égni látta Arborát, égni látta kék holdját is, és égni látott egy másik holdat is: Hyát, az otthonát, ahol felnőtt. Aznap este megkérdezte Aru Arutól, ismeri-e a szenvedést.

Ez a világ a sebeimből nőtt ki, mondta az Erdő Szelleme. Minden, ami vagyok, amit hallasz és érzel, abból lett, amit elveszítettem. Minden toll rezzenése, minden kis bimbó kisarjadása az enyém is. Minden atom fájdalma az enyém, minden részecske gyönyöre is az enyém. Én akartam ezt a világot, és most ez a világ is akar engem. Nem tudunk létezni egymás nélkül. Ha elveszítem, újra át kell alakulnom. Akkor más világok születnek belőlem. Ha elveszít, át kell alakulnia. Más szellemeket kell szülnie. Mind árvák vagyunk egymás nélkül. Mi döntjük el, hova akarunk tartozni. De bárhogy is van, itt senkinél nem vagy árvább, imaya.

Akkor úgy döntött, beadja a derekát, végigcsinálja a szertartást, és imayává lesz. Újholdkor avatták be az Erdei Misztériumokba. Akkor készült a tetoválás a homlokára: Kék Hold, ahol a sárkányok élnek. Elkísérték a sötétség fenyveséig, onnantól egyedül kellett továbbmennie. A sötétség fenyvesében mindenki a saját árnyaival találkozik, és nem beszélnek róla többet senkinek. Új, titkos nevet kapott. Amikor imayaként visszatért, tudta, hogy véget értek a nyugodt napok az erdei bolygón. Tudta, hogy haza kell térnie Hyába.

Aznap, amikor Nunu elvitte hozzá Damiant, a hyai vak imaya rosszul aludt. Álmai látomássá álltak össze. Egy életet látott, amelyet családi titkok és állandó menekülés fojtogat. Elhallgatott múlt, elhazudott sorsok. Menekülés a hétköznapok elől, az ostromlók elől, a múlt elől. Menekülés a csillagoktól, a Kígyótól, aki fel akar falni. Menekülés önmaga elől. Látta, ahogy kezében tartja a saját életét, mint egy követ. A titkokat, a múltat. Figyelte, ahogy ez az élet önmagát szemléli a kőben. És táncolnak körülötte a csillagok.

Damianban az volt a furcsa, hogy nem látta, milyen utak vannak a fiú előtt. Mintha nem is akarná a saját útját járni, hanem csak sodródna a nagy menekülésben. És mennyi mindent cipelt magával. Meg akar szabadulni önmagától ez a fiú, az volt az érzése. De imayaként nem az volt a dolga, hogy kérdőre vonja. Csak annyit mondhatott neki, hogy ne féljen, és tegye fel kérdéseit bátran saját rémeinek. Nézzen bele saját terheibe, amelyeket le akar dobni. Valami ilyesmit próbált neki átadni később is, amikor újra vele álmodott, és Arborában jelenésként meglátogatta.

Pár nappal később olyan víziója lesz, hogy levegő után kapkodva tér magához.

Naginit látja a Háromszemű Kígyót, ahogy táncol a világokkal, ahogy énekelnek vele a csillagok. Aztán azt látja, ahogy körbetekeri Hyát. Először azt hiszi, felfalni készül a holdat, aztán látja, hogy ezer és ezer, vérre szomjazó bolygóromboló űrhajó leselkedik rá, és megérti: a Nagy Kígyó meg akarja védeni tojását. De elkésett. Testét szétszaggatják a lövedékek, betörik a vékony holdkérget, az emberek, a kutyák, a mókusok kirepülnek a hideg vákuumba. Ahol nem törik be a kéreg, ott megérkeznek a vérre szomjazó katonák, és feldarálnak, felégetnek mindenkit, aki ott maradt. És Nagini elrepül a semmibe, és zokog és gyászol, és úrrá lesz rajta a harag és a gyűlölet. És amikor visszatér, mindhárom szemében iszonyú tűz ég, és nekilát, hogy részecskékre szedje a világokat. Nem akar táncolni többet a csillagokkal, fel akarja falni őket. És fel is fal sorra minden világot, amíg egyetlen hatalmas, rettenetes, gyönyörű fekete lyuk lesz belőle. Annyira fájdalmas, annyira szívszaggató ez a fekete lyuk, ami kitölt mindent, hogy az imaya érzi: megáll a szíve. Ha tovább tart a látomás, talán nem is indul el többet.

Kimegy a Prae folyóhoz, hogy megnyugodjon egy kicsit. Ahogy ott sétálgat a parton, odaszalad hozzá egy kutya. Megsimogatja, aztán követi gazdájához. Ahogy leül mellé, azonnal felismeri, és összeszorul a szíve.

(folytatjuk)