Cimbirodalom
A nyelv szépsége, gazdagsága növekedjen a gyermekben...
Közelképben Kányádi Sándor

Nagygalambfalván született 1929. május 10-én, egy napon egy kutyakölyökkel és egy kancacsikóval gazdaságukból. A két állat végigkísérte gyermekkorát, amely, ahogy életrajzából megtudhatjuk, leginkább munkával telt...
– Korán árvaságra jutottam, tizenegy éves koromban meghalt édesanyám. Nagyon sokat dolgoztam, segítettem édesapámnak a gazdaságban. Szent Mihály napkor kezdtem iskolába járni, Szent György napkor már abba is hagytam. Elvégeztem három elemi osztályt a nagygalambfalvi református iskolában, egy évet jártam román iskolában, és akkor jött a bécsi döntés. Ebből az időszakból arra emlékszem, hogy mindig kiállítottak a sarokba, mert későn mentem iskolába. Előbb enni kellett adni a lovaknak, ki kellett hányni a trágyát. És akkor jött a hosszú és súlyos betegség: két éven keresztül volt tüdő- és mellhártyagyulladásom. A székelykeresztúri orvos azt mondta, a gyermeket hosszú ideig nem lehet fizikai munkára fogni. Ekkor éreztem először, hogy fölösleges vagyok. Az orvos kérdezte édesapámtól: „Esze van?” „A tiszteletes úr azt mondja, hogy van.” „Akkor adják kollégiumba!” Befektettek a szekér derekába, a sarjához. Az úton, ahogy jöttünk haza, édesapám hátrafordul, és kérdezi: „Elmész a kollégiumba?” „El!” „Megállod a helyedet?” „Meg!” „Négy sarka van a világnak, olyan pályát válassz, amilyent szeretnél, hogy ha meghalok, engem ne átkozz, hogy ez is lehettél volna, meg az is lehettél volna...” Így kerültem a székelyudvarhelyi kollégiumba.
A kollégium első évében száztizenhat órát a betegszobában töltöttem. Ez meg is látszott a bizonyítványomon, félévkor megintettek matematikából. Édesapám megjelent a kollégiumban kikent bakanccsal, fehér inggel: „Nem erről volt szó, öltözz, megyünk haza!” Kimentem a szekrényemhez, elkezdtem pakolni. Akkor jött Tóth Béla tanár úr, latin-magyar szakos tanár volt, aki minden dolgozatomra azt írta: tartalom jeles, helyesírás elégséges, külső alak elégtelen. Mondom neki: „Tanár úr, tisztelettel jelentem, az édesapám azt mondta, haza kell mennem az intő miatt.” „Hol van édesapád? Küldd fel hozzám!” Meggyőzte édesapámat, hogy maradhassak, ezzel jött vissza: „Na, vissza mindent, de aztán többet ilyen elő ne forduljon!” Így maradhattam a kollégiumban, így maradhattam a pályán. Amikor Tóth tanár úr olvasta a jegyeimet, mindig hozzátette: ahogyan ez a bizonyítvány elégséges, éppúgy lehetne színjeles is – de Kányádinak lóg egy deszkája! Nem értettem akkor, mit jelent, csak sejtettem, de később, harminc év után megkérdeztem tőle, és akkor elmondta, hogy azt, hogy valakinek több van egy kerékkel vagy kevesebb!
– Sándor bácsinak gyermekkorában a Biblia és Petőfi Sándor összes versei voltak az olvasmányai. Még ki volt nagy hatással a fiatal Kányádi Sándorra?
– Igen, az volt nálunk a házban a könyv. És a minden évben esedékes kalendárium. Én például József Attiláról tizennyolc éves koromban hallottam először, 1946–48 táján. József Attila akkor még alig tíz éve halt meg, még kellett érlelje az idő a halhatatlanságig. Közben volt háború, és sok minden.... aztán ő bekerült a könyvekbe, és ő lett a szocializmus épülésének nagy magyar proletár költője. 1950-ben, tizenkilenc évesen az iskolában megtanultam a Munkások című versét, mai napig egyik kedves versem ez:

József Attila: MUNKÁSOK
Forgolódnak a tőkés birodalmak,
csattog világot szaggató foguk.
Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak
s mint fészket ütik le a kis falut.
Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, -
kis, búvó országokra rálehel
a tátott tőke sárga szája. Párás
büdösség-felhő lep bennünket el. (...)

Ezen lehet ma mosolyogni, azt mondani, hogy idejétmúlt... Én azt mondom, hogy most is így van.
Azután a háború idején egy évig kimaradtam az iskolából, édesapám odavolt a hadikórházban. Úgy gondolták akkor, a gyermek segítsen otthon, ne urizáljon az iskolában. Egyszer csak jött egy vöröskeresztes levelezőlap, csak ennyi állt rajta: „Sándor fiam, ha tudsz, menj iskolába.” Hazajött aztán édesapám, én meg visszamentem tanulni. Különböző iskolákba kerültem, mert az iskolák sorra megszűntek. A negyedik osztályos gimnáziumi vizsgát letettem magánúton, végül a fémipari szakközépiskolában végeztem, ott érettségiztem le vén fejjel, huszonegy évesen.
– És itt találkozott Páskándi Gézával is, aki az iskolai faliújságba írt verseit felfedezte?
– Igen, megjelenik egy tizenhét éves, pattanásos arcú fiú, Páskándi Géza, akit Majtényi Erik fedezett fel. „Páskándi vagyok, a költő, remélem, ismersz, az Utunkban futottam be.” Nem tudtam, mit jelent befutni. Majtényit 1948-ban, az Ifjúmunkás indulásakor kinevezték főszerkesztőnek, ő meg egy tehetségkutató körúton felfedezte a gimnazista Páskándi Gézát, és elvitte szerkesztőnek. „Szeretnél megjelenni a Költői próbálkozásban? Én szerkesztem. Jó, mi?” Mondom, én nem szeretnék megjelenni a tehetségtelenek közt, akiknek írnak egy-két biztató szót. Ilyeneket írt Páskándi: „Olvasson naponta öt sor Adyt és tíz sor Páskándit!”„Akkor szeretnél a kultúraoldalon megjelenni? Én szerkesztem, jó, mi?” A következő találkozásunkkor rendelésre íratott velem egy verset: aratási békeverset kért. Megmondta, hogy tizenkét sor lehet, és a szótagszámot, valamint a rímképletet magam választhatom. Megírtam a verset: Benövi a futóárkot a búza... – kérdi erre ő, mi az a futóárok? Mondom, a lövészárok mellékága. Kihúzza erre a futóárkot, és beírja, hogy lövészárok. „Ne javíts bele a versembe!” „Ez az úzus!”, „Úzus ide, úzus oda, az én versembe ne javítson bele senki!” Ezt a szót, az úzust tanultam tőle, ő meg tőlem a futóárkot. Így kezdődött, én körülbelül ekkor kerültem Temesvárra, a műegyetemre. Négy ember tanulhatott tovább, a tanulmányi eredmény szerint. Szerencsém volt, mert én matematikából gyönge voltam, de a legjobb matematikus az érettségi előtt három nap alatt megtanította a matematika legegyszerűbb módszereit. Az érettségikor a legegyszerűbb tételeket választottam, ő a legnehezebbet, mert ki akarta vágni a rezet. Egy óra állt rendelkezésünkre, ő nem tudta befejezni, én igen, és az enyém tízes lett. Így jutottam be a négy továbbtanulóval Temesvárra. Ott azonban hatalmas csalódást okoztam a matematikatudásommal. Eljöttem Kolozsvárra, és beiratkoztam a színművészeti egyetemre. Fél évig jártam ide, de alkalmatlannak tartottam magam, nem tudtam énekelni. Otthagytam a színit, de még statisztáltam egy darabig a színháznál. Volt ott egy csodálatosan szép színésznő, Bara Margit, és az volt a szerepem, hogy két amerikai katonával együtt kiszabadítsam a lágerből. Adtam neki egy tábla kellék-csokoládét is. Jövök le a színpadról, hát látom, hogy egyik barátommal csókolózik a színfalak mögött. Én szabadítottam föl, ő meg az SS- tisztet játszó színésszel csókolózott...! Összeomlott bennem egy világ. Aztán a szünetben jött Tamás Gáspár bácsi: „Megbíztak az Irodalmi Almanach főszerkesztésével, és hogy válasszak egy segédszerkesztőt; magát választottam, következő szünetig gondolkozzon!” Azt is szerettem volna, hogy a húgom is továbbtanuljon, de apám még nem állt be a kollektív gazdaságba, mindenünket elvitték. Munkát vállaltam hát, és én segítettem, küldtem haza a pénzt. Szerkesztő voltam az Irodalmi Almanachnál, és válaszoltam Páskándi Géza verseire. Megírtam neki, hogyan kell verset írni.
– 1951–52-ben volt az Irodalmi Almanach segédszerkesztője, ezzel egy időben néhány hónapig az Utunk, 1955–1960-ban a Dolgozó Nő munkatársa, 1960-től 1990-igpedig a Napsugár című gyermeklap szerkesztője. A Napsugár első évtizedei mérföldkövet jelentettek, az erdélyi gyermekirodalom fénykorát
– A Napsugár úgy jött létre, hogy Asztalos Pista bácsi (Asztalos István író, 1909–1960, szerk. megj.) 1956 decemberében kapta meg az engedélyt, és ’57 januárjától már indult is az új gyermeklap. Én akkor még a Dolgozó Nőnél voltam. Azután felvettek a Napsugárhoz napszámosnak.
Minthogy általában az irodalomnak az a dolga, hogy a nyelvet szolgálja, az anyanyelvet, mi is eszerint írtuk a gyermekverseket, meséket. A gyermeknek mindenből a legjobbat, legszínvonalasabbat kell adni. A Napsugárban közölt verseknek ez volt a lényege, a nyelv. Arthur Miller nagy amerikai író is írt gyermekeknek, és az volt a kiindulópontja, hogy összegyűjtötte azt a 6–700 szót, amelyet egy 7–8 éves gyermek ismerhet, egy kis szótárat készíttetett a titkárával. Azután tudatosan bővítette ezt a szókincset a gyermekeknek szánt írásaiban, adagolta az új kifejezéseket. Mi nem hasonló tudatos módszerességgel dolgoztunk, hanem például hasonértelmű szavakat használtunk (zeng, zúg... és a cél az volt, hogy a nyelv szépsége, gazdagsága növekedjen a gyermekben.
Versben Petőfi és Arany voltak az iránymutatóink. Itt van az ősz, itt van újra... – nincs az az ember, aki el tudja dönteni, hogy ez gyermekvers vagy felnőtt vers. És nem is az a lényeg, hanem, hogy aki olvassa, örömét lelje benne. Ahogyan egy író-olvasó találkozón is mindig a közönség határozza meg, hogy miről, mit, milyen stílusban beszélünk, úgy a versnél is így van. Fontosnak tartottuk, hogy nem szabad gügyögni a gyermeknek, érthetően, szépen, mívesen kell beszélni, gazdagítva őt.
– Ez az, amit azóta is minden gyermekirodalommal foglalkozó szerző szem előtt tarthat: hogy nem húzhatunk éles határt gyermek- és felnőtt vers közé. Nincs gyermekvers és felnőtt vers.
– Annyiban van, ahogyan van kicsi asztal és felnőtt asztal. Sőt, a gyermekeknek szánt kis asztalokat még időállóbb anyagból készítik, hogy bírja a rugdosást, és még szebben, gondosabban díszítik, festik, faragják. Amikor a gyermeket egy felnőtt asztalhoz ültetik, és nem éri föl, párnát tesznek a feneke alá. Ez a magyarázat: vagy a szülő, vagy a tanár segít a megértésben. Egyik kedvenc hasonlatommal élve: a vers olyan, mint a lábbeli. Lelki lábbeli. Éppen ezért mondom, amikor megkérdezik tőlem, hogy hogyan kell mondani ezt vagy azt a verset, a válaszom, hogy úgy, ahogy a lábbelit hordod: mindenki a saját lelki tyúkszeme, lúdtalpa szerint. Az édesanya, amikor lábbelit vesz a gyermeknek, s kivált, ha jó anyagból veszi, akkor egy-két számmal nagyobbat vesz, hogy tudjon belenőni. Az igazi vers olyan, hogy életetek végéig, nagyanyó-, nagyapó-korotokig nőhettek bele, és soha nem növitek ki.

Sóhajtás

Kútnak lenni volna jó
utas-itatónak,
diófának vagy a fán
füttyentő rigónak.

Rigófüttynek volna jó,
lenni bár egy hangnak,
jönni-menni volna jó
akárcsak a harmat.

Ez a vers a németül és az oroszul megjelent kötetem első verse. Ezek nem gyermekvers-kötetek, hanem verskötetek. Az egyiknek a fülszövegén is ez áll, a Kaláka is énekli.
– Sándor bácsi gyakran mondja, amikor terveiről faggatják, hogy már nem nagyon foglalkozik írással, ez fiatal embereknek való. Az elmúlt években – többek között – írói példaképe, a nagy székely mesemondó, Benedek Elek emlékét ápolta. További terveiről is mesélne?
– Benedek Elek apótól cimboraságot örököltünk és sok más egyebet is, ezért állíttattam kutat a tiszteletére Budapesten, Sopronban és Székelyudvarhelyen is. Még van egy tervem, egy kút a hargitafürdői Mária-forrásnál, ahol halála előtt egy héttel Petőfi, később Tamási Áron, majd Tudor Arghezi is megpihent. Ide kellene emlékművet állítani a három irodalmi mester tiszteletére, magyar, német és román nyelven.
Lejegyezte: Farkas Kinga

A képeket Kispál Ágnes Evelin készítette január 21-én, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban tartott találkozón

Cimbora
2011/március


 

Támogasson
adója 2%-val


Benedek Elek
Benedek Elek emlékév

Content on this page requires a newer version of Adobe Flash Player.

Get Adobe Flash player

Impresszum
Copyright ©2010 Cimbora.net
Fejlesztés: ConstantinStudio