Kedves Olvasóink, bizonyára tanultatok már arról, mi okozza a csapadék különböző formáit és a szárazságot, hogyan keletkezik a szél, a tornádó, hogyan váltják egymást az évszakok, miért van apály és dagály. Jó tudnotok, hogy amit az iskolában helyesen elsajátítottatok, azt a természet közelében élő, állatot tenyésztő, földet művelő parasztság másként jelenítette meg. Nem tudatlanasága folytán, hanem mert a népi tudás szerint a természeti jelenségek természetfeletti lények megjelenési formái, az időjárási események az ő akaratuk, kényük-kedvük szerint zajlanak le. Minden közösségben történetek sokasága szólt e lényekkel való találkozásról, természetükről, elhárításuk, a velük való kommunikáció módozatairól.
A nyári forróságban megjelenő, az út porát, a száraz falevelet és virágszirmot felkavaró forgószélben ártó, rosszindulatú, tisztátalan lények közlekednek. Az óvatlan embert magukkal ragadják, a levegőben megforgatják, s a földre vetik, hogy keze-lába törik. Jó volt tudni, hogy nem szabad útjukba állni, láttukra három lépést hátrálni kell, bal kézzel feléjük ütni, s elhárító imát mondani. Ha a forgószélben repülő, éneklő és táncoló tündérek a határon alvó személyt találtak, megnyomták, fél arcát megbénították. Az árnyékban alvó, pólyás csecsemőt magukkal vitték. E régi történetek szerint a boszorkányok is forgószélben tették meg útjukat. Egy gyimesi történet szerint egy család a hegyen összegyűjtötte a szénáját, hirtelen forgószél támadt, s a szénát szerteszét szórta. Haragjában a gazda a villáját a szélbe dobta. A villa eltűnt a forgószélben, de vele együtt a gazda s a felesége is. Az asszony napokkal később, fáradtan, de egészségesen érkezett haza, a férje viszont a levegőből egy korhadt fára esett, s megnémult. Egy alkalommal a szél egy határon falatozó embert zavart meg, aki haragjában a kést dobta a szélbe. Évekkel később, vásáron járva, egy távoli faluban ismeretlen családnál szállt meg. Evés közben felismerte elveszett kését. Amint kiderült, a háziaszszony boszorkány volt, s ő volt az, aki a feléje dobott kést elragadta. Faluhelyen máig sárkányfarok felhőnek nevezik a nyári esőzésekkor mélyen, szinte a földig lenyúló viharfelhőt. Azt tartották róla, hogy kígyó, sárkány, sárkánykígyó van benne. Képzete még a kereszténység előtti időben kialakult: olyan vízi démonnak látták, aki az éltető víz és a pusztító özönvíz ura, nagy feje és lomha teste, hosszan lelógó farka könnyen felismerhetővé teszi. Víziállattól (kígyó, gyík, hal, rák) vagy sárkánytól születik. Mocsárban él vagy barlangban, faodúban, ha éhes vagy szomjas, a sárkánykövet nyalja. Miután hét évig nő, a levegőbe emelkedik. Ha nem hárítják el, vagy ha leesik a felhőből, akkor leszakad a felhő, és jégeső, vihar formájában nagy mennyiségű víz zúdul a földre. Ezért mikor a határon dolgozók, állatokat legeltető pásztorok sárkányfarok felhőt láttak közeledni, ujjukkal feléje mutattak, s elhárító szavakat mondtak, hogy elkerüljék a felhőszakadást. Hogyan kerül a sárkánykígyó a felhőbe? Nos, a paraszti hiedelmek két választ adnak erre a kérdésre. Az egyik szerint véletlenül: amikor a felhő vizet szív magába a tavakból, csendes sodrású folyókból, véletlenül szippantja fel a benne lévő állatot. A másik válasz szerint a sárkánykígyónak gazdája van, akit garabonciásnak neveznek, s aki az időjárás szabályozója (a magyar hagyományok a gyógyítani, varázsolni és jövendőt mondani tudó táltos tulajdonságait tapasztották hozzá). A különböző európai népek mitológiájában a más és más egyetemeket felkereső, sok éven keresztül tanuló vándordiák alakjára épül a hiedelem. A garabonciás kiválasztottságát születésekor fölös csont jelzi. Ilyen lehet a fog, a kettős fogsor, a hat ujj. Ha a bába nem avatkozott be, nem „kiáltotta ki” jegyes voltát, a garabonciás kijelölt sorsát követte. Fiatal, általában tizenkét éves korában elragadták, sok, olykor tizenhárom évig iskolába járt, kitanulta a varázskönyveket. Tanulmányai befejeztével vizsgát tett, varázslónak avatták, s ekkor kezdődött vándorélete. Gyalogosan, magányosan és toprongyosan járt. Bekérezett a házakhoz, ételt (tejet, aludttejet és tojást), szállást kért. Tavakból, erdei mocsarakból imádkozás, a varázskönyvből való olvasás segítségével ő emelte levegőbe a kifejlődött sárkánykígyókat, s Szerecsenországba szállította őket, ahol húsukat és zsírjukat gyógyszerként használták. Útjában esőt vagy szárazságot támasztott. Védekezni egyképpen lehetett, ha szentelt haranggal harangoztak, ez megzavarta a garabonciás levegőbeli útját. Felvidékről (ma Szlovákia területe) származó történetek szerint egy szolgafiú tizenkét éves korában nyomtalanul eltűnt. Évek múltán tért vissza garabonciásként, varázskönyvvel a kezében. Bekopogott a házakhoz, élelmet kért. Egy ismeretlen férfi segítségével a falu határában lévő tóból kiemelte az emberi szem nem látta, hétéves kígyót. Imádkozott, a kígyó kijött a tóból, s ekkor a segéd kantárt vetett a fejére. A garabonciás meglovagolta, a levegőbe emelkedett vele. Mielőtt elrepültek volna, a kígyót néhányszor megforgatta, hogy az a farkával leseperje azoknak a házaknak a tetejét, ahonnan a garabonciást étel nélkül utasították ki. A kígyót Szerecsenországba vitte, ahol a nagy forróságot csak úgy lehetett elviselni, ha a szerecsenek kígyóhúst tartottak a nyelvük alatt. A sárkány többfejű alakváltozatával találkoztatok már abban a népmesében, amelyben a város egyetlen kútját ő tartja hatalmában, s a víz ellenében minden évben egy-egy hajadon lányt kér magának. Szintén távoli rokon az a sárkány, amelyet egy hős, a keresztény legendák esetében egy szent (Mihály, György, Illés) fegyverrel győz le. Ezek a mítoszok azonban távol vezetnek a garabonciástól, részben a babiloni, hindu, iráni, részben a görög-római, részben pedig a zsidókeresztény mitológiába. Természetesen ha a szüleiteknek, nagyszüleiteknek segítve a határon vagy éppenségggel kiránduláson forgószelet pillantotok meg, vagy szélbe, viharba keveredtek, ezután sem kell félnetek a boszorkányoktól és a sárkánykígyótól. De arra jó lesz emlékeznetek, hogy a magyar parasztság ezeknek a természeti jelenségeknek az okát mitikus lényeknek tulajdonította. S ahogyan ti is ismételten, hosszasan, részletesen számoltok be egy-egy „viharos” élményetekről, épp oly élményszerűen adták elő a paraszti környezetben a fenti történeteket. S amit szintén érdemes tudnotok, a román mitológiában a szélasszonyok neve a vântoasele, a garabonciást pedig solomonar-nak nevezik. Feladatok • Az értelmező kéziszótárban olvassátok el a szerecsen és a kantár szavak értelmezését. • Irodalom- vagy rajztanárotok segítségével derítsétek ki, ki alkotta meg a sárkányölő Szent György szobrát? Hol található a szobor eredetije és hol a másolata?
