Ébresszétek föl nagymamát! 5. rész Folytatásos meseregény
Három Mihály és a papírfecni
Ott ültek most már mindhárman az egyetlen villanykörte alatt, és Benjáminnak ez eszébe juttatta a tavalyi osztálykirándulást, csak akkor éppen igazi tűz köré telepedtek le, nem holmi alig pislákoló, sárgás fény alá. Nagypapa újra elemében volt, vagyis olybá tűnt, most találta meg igazi önmagát. Elszántan próbálta összerakni álma minduntalan szétguruló elemeit, és ha ez az álomfejtés nem is holmi álmoskönyvek receptjei szerint zajlott, mégis remekül haladt, legalábbis Nagypapa egy csomó biztató jelet vélt fölfedezni elmondása szerint, és szorgalmasan össze is kapcsolgatta őket. Biztos volt benne, hogy Nagymamát nem csak az emésztetlen vacsorák és ebédek, hanem a félig megemésztett olvasmányok is kísértik álmában. Ennek legutóbbi bizonyítéka a kalapácsos ember után Mihály feltűnése, azé a Mihályé, aki csak annyit tud magáról, hogy Mihály. Figyeld csak meg az öltözékét, fejtegette Nagypapa, ha nem látnád, maga az ellentmondások díszpéldánya ez az ember, mert ugyan ki a csoda viselne zöld vadászkalappal tatár ostort, ráadásul ilyen ájtatos ábrázattal megáldva. Egyértelmű, hogy legalább három Mihály áll előttünk. Lássuk csak: itt van Jókai aranyembere, aki csizmában és zöld vadászkalapban járja a titkos szigetet, és Tímár Mihálynak hívják, aztán itt van Verne Gyula Sztrogof Mihálya, aki kénytelen tatárnak álcázni magát, hogy eljuthasson Irkutszkba. Hahó, kissé utaznod kell még! Ez utóbbit az óriásnak szánta, de Benjámin rögtön felismerte Nagypapa elterelő szándékát, mint ahogy ki is derült hamarosan: a harmadik Mihályra nem tudja a megfejtést. Ha nem tudnád, Mihály-alapon szerveződik ez az álom, köhintett zavartan Nagypapa, aztán beismerte, hogy az ájtatos képűt nehéz beazonosítani, biztosan protestáns, talán mártírhalált is halt, valamilyen drámából léphetett ki, azokban vágnak ilyen világfájdalmas képet. De egészen mindegy, a lényeg, hogy rájöttünk, Mihály-alapon szerveződik itt minden, ismételte. Benjáminnak most már rémlett valami, például az, hogy bár világéletében mindenki Nagypapaként emlegette nagypapát, akire ő nem igazán emlékezett, de mellékesen Mihálynak hívták. Nagypapa, akit mellékesen Mihálynak hívtak, most diadalmasan szólásra emelkedett újra, bár alig mondható el, hogy egy pillanatig is hallgatott volna, és sugárzó arccal kijelentette: Nagymama összehívott minket, hogy különválasszuk az olvasmányait! Három Mihály egyszerre ájtatosan és értetlenül bámult Nagypapára és Benjáminra, pontosan úgy, mint aki éppen most tudta meg, hogy olvasmányélmény. És egyszerre három. Szóval ezért neveztél Misikémnek, Nagypapa, derült fel Benjámin is, és megveregette Nagypapa vállát. Nagypapa, akit mellékesen Mihálynak hívtak, soha nem látott büszkeséggel az arcán feszített az alig pislákoló villanykörte alatt, és hozzátette: igen, én voltam, és mégsem. Nagymama ugyanis már rögtön az elején ezzel akart jelezni, csak nem voltunk elég figyelmesek. De nem is lehettünk, míg el nem küldte Három Mihályt. Három Mihály ekkor egy összegyűrt papírdarabot vett ki a zsebéből, és társai orra alá dugta. A papírfecnin ez állt: mihály, mihály, mihály. Te jóisten, kifelejtettük Nyilas Misit! – kiáltotta Nagypapa, és megint a homlokára csapott. (folytatjuk)
